Archive for the ‘Mások versei, irományai’ Category
Posted by zaphira on
március 6, 2008
Edgar Allan Poe
NYUGTALANSÁG VÖLGYE
Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.
(Kardos László fordítása)
Posted by zaphira on
február 14, 2008
A vidiknél is próbálok igazodni a témához, több-kevesebb sikerrel. Ez a kedvenc mini-sorozatom, de nem, nem vagyok dedós. Dedós, aki mondja. Egyébként, hamarosan kerülnek fel irományok, mihelyst lesz időm alkotni iskolám szűkös szüneteiben, vagy óra közben. Addig is ajánlanám a négyet, akik megmentették a kilenc királyságot! 
<> Tizedik királyság FanVideo
Posted by zaphira on
február 12, 2008
| |
Csak Éretted Dobban
Lángoló napnak te langy fénye vagy,
melyért fájón reszkető virághad kiált,
s kósza felhőknek szomorú könnye vagy,
mely áttetsző imával áldja a határt.
Hófehér rózsának bársony szirma vagy,
mely csöndben vigyázza bódító illatát,
s gyöngyházszín kagylónak szikrázó éke vagy,
mely biz túlragyogja ég összes csillagát.
Elárvult gyermeknek boldog mosolya vagy,
mely sóvár kis lelkének nyújtja vigaszát,
s ártatlan meghurcolt végső reménye vagy,
ki utolsó órában hozza el igazát.
Friss forrást fakasztó szép muzsika vagy,
mely hegedű húrjáról rezdül szanaszét,
s kenyérke létére vigyázó tűz vagy,
mely aludni sem hagyja bizony a kemencét.
Sebesen rohanó folyónak medre vagy,
hol millió kis hal oly vidáman csobban,
s kedvesednek te szerelmes szíve vagy,
mely napnak nap után csak Éretted dobban.
Csak Éretted dobban… |
| |
|
Bernát János
(2007. november 16.)
( http://poet.hu ) |
Posted by zaphira on
február 11, 2008
NÁSZBALLADA
Selyemruhám fehér,
Gyűrű van az ujjamon,
Főmön virágfüzér,
Nyakékem kincset ér,
S boldog vagyok nagyon.
Az eskünél szívem rohant;
Férjem szava tette vajon?
Mert úgy csengett e hang,
Mint holtért ha kong a harang,
S így szólt, ki a völgyben alant,
Harcban a földre zuhant,
És boldog most nagyon.
Ő védőn átkarolt már,
Csókolta sápadt homlokom,
Sírkertnek tűnt fel az oltár,
A lelkem messzire volt már,
Elormie-nál, a holtnál,
És a sóhaj neki szólt már:
“Boldog vagyok nagyon!”
S hitem bár összezúzva,
A frigy megáldatott,
S szívem bár összezúzva,
Ragyog ujjamra húzva
A gyűrű, mely tanúja,
Hogy mily boldog vagyok!
Uram, hintsd rám napodnak
Fényét, hiszen álmodom!
Lelkemről űzd el a rosszat,
Hogy fájón fel ne zokogjak,
S - mátkája egy halottnak -
Boldog legyek nagyon.
(Kálnoky László fordítása)
Posted by zaphira on
február 11, 2008
Tündérország
Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva…
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya…
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.
(Kardos László fordítása)